Hi mindenkinek!

Ahhoz hogy érezzétek a mondanivalóm, egy kicsit visszamennék az időben mikor még kis srác voltam. A sulin és a haverokon kívül csak a kosárlabda volt ami igazán érdekelt. Míg mások fociztak vagy tengóztak, mi a barátokkal a kosárlabdát nyüstöltük reggeltől estig, szinte megszállott módon. Jött a középsuli, de mi még mindig kijártunk délután dobálni, míg be nem sötétedett. A sulinak vége, mi felnőttünk. Elkezdődött a nagy betűs élet. Munka, házasság, család. A szívünk mélyén mégis megmaradt a kosárlabda utáni önzetlen szeretett és szerintem mindannyian így érzünk, kik kijárnak a meccsekre játszani és szurkolni.

  Második éve játszom a Devilsnél és egyre gyakrabban érzem a negatív kicsapongásokat a bajnoksággal kapcsolatban, szomorú sajnálatomra. A bírók utálása, a bajnokság kritizálása és maga a játék feeling szétrombolása a trágársággal. A napi stressz, a győzni akarás és a provokálók instabil kedély állapota teljesen lebetegíti a liga élvezetét. Sajnos a csapatomon belül is tapasztalnom kellett ezt az érzést. (Nem akarok megsérteni senkit, csak ez az őszkép amit én látok)

  ELFELEJTETÜNK ÖRÜLNI!

  Mikor felmegyek a meccseken a pályára, újra 15 évesnek érzem magam lelkileg, bár testileg nem, de ezt az érzést nem tudnám megtagadni magamtól soha. A hétköznapi stresszből ez az egyetlen kikapcsolódásunk többedmagunknak és a játék öröme mindenért kárpótol. Mondhatom azt, hogy a liga tartja össze némely barátságot, mert máskülönben hogyan is jöhetne össze egy gyerekkori csapat ugyanúgy, mint 10-15 éve. Biztos vagyok benne, hogy sokan éreznek így és kívánom mindanyiótoknak újra a gyerekkort! Öregszünk és mégis játszunk…

  Szerintem forduljunk magunkba és gondolkodjunk el azon, mit is jelent nekünk ez a bajnokság a győzelmen kívül!

  Kívánok minden játékosnak örömteli, önzetlen, sportszerű játékot a bajnokság végéig!

Ui.: Játssz úgy, mintha ez lenne az utolsó meccsed! (LeBron James)